És akkor az ember hazamegy, matat a kulccsal a zárban. Simán balra sose fordul el, előbb egy kicsit mindig jobbra kell tekerni, aztán laza csuklóból, folyamatos, töretlen mozdulattal fordítani vissza, mintha a gerincben kissé megakadt volna a kenyérvágó kés. És akkor kinyílik az ajtó.

Odabenn aztán keresi a megszokott fotelt a milliószor bejárt útvonal közepén, a fridzsider és a számítógép közti főútvonal harmadolópontján, ahová a kabátját szokta lehányni. De most nincs ott. Helyette gigászi, üvegfalú nappalit lát, olajos tikfa parkettával, szellősen szétdobált dizájnbútorokkal. A panorámaablakra tajték fröccsen. Valahogy tenger került a ház lábához. Sószag van.

Az ördögit, gondolja ilyenkor az ember. A teremtésit. Én már a másikat megszoktam, de itt se nől gyorsabban a szőr. Itt se keservesebb az alakos szék. A kulcsom nyitja, a vécében ott a Csányi, a Vonnegut meg az EVO magazin. Megtartom.

A címváltozásról se kell értesíteni senkit, aki eddig beesett, ugyanitt megtalál.

Isten hozott a KK 2.0-án.