Ahogy többször is ígértem itt korábban, az nem volt kérdés, hogy ezen a napon elhozom-e a Datsunt az Adorján-Hexer Művektől, csak az volt a kérdés, hogy hány darabban. Nos, nem volt kedvem összeszámolni, annyiban. Miszlikben. És nem is pont ma, hanem még a múlt héten.

Nagyon szeretném idemásolni az elmúlt kerek év levelezését, a megállapodást, a nem haladás miatti dörgedelmeket, a fogadkozásokat, a többször módosított kereteket, az új lendületet ígérő nekibuzdulásokat, és legfőképpen azt az eposzi terjedelmű, Unicum-keserű szakítólevelet, amit tíz napja küldtem el végül. Életem egyik legnyomorultabb estéje volt. De nem másolok ide semmit, mert nem illik.

Nem írok le mást, csak a tényt, hogy nem készült el, nem annyiért, és nem elég jól. Egy év alatt nemhogy menetkész nem lett, de még a vázszerkezet és a futómű sincs befejezve. Az idő és a bizalom elfogyott. A Hangyász a létező legrosszabb pillanatban jött el, meztelenül, csonkán, még a motorja is darabokban, de amikor az ember nem bízik többé a partnerében, akkor szakít.

A srácok javára kell írnom, hogy úriemberként váltunk el. Semmit sem tagadtak, nem volt ízléstelen egymásra mutogatás, emelt hang, nem repültek nehéz tárgyak. Volt vitánk, de rendeztük, minden fél elégedetlenül és megnyúlt arccal állt fel az asztal mellől, mindenki egyértelműen rosszul járt, de ez most már mind mindegy. Ezúton is köszönöm, amit elvégeztek. Egy darabig még mindenkinek szar kedve lesz, aztán tíz év múlva majd érteni fogjuk, hogy miért lett így, és mit tanultunk belőle.

De mi lesz a Hangyásszal? El fog készülni. Őrületesen gyönyörű lesz, eleinte valószínűleg elég rossz, de idővel elég jó. Végül nagyon jó. A készülése és a fejlődése során ad majd még több tonna tudományt mindannyiunknak. Fogunk röhögni, hogy micsoda baromságokat gondoltam/számoltam/csináltunk eddig, fogunk találgatni, hogy épp miért olyan, amilyen, elemezni motorvezérlő-logot, versenypályás telemetriát, futómű-geometriát, hőmérsékleteket, anyagösszetételeket, állandókat és változókat, és a végére úgy leszünk mind szemüveges okostojások, hogy közben végig versenyző- és szerelőoverallos nagymenőnek álmodtuk magunkat.

Hol fog elkészülni? Ki fogja csinálni? Ezeket ma még nem tudom megmondani. De az biztos, hogy hallani fogtok róla, mert továbbra is szent célom, hogy minél többen tanuljunk a pénzemen. Csináltam egy kis belső számadást: csak az utolsó évben félmillió oldalt olvastatok a Hangyászról, nagyjából 100.000 magyar és 30.000 külföldi megtekintés keletkezett a videókból, plusz egy rakás ember olvasott róla angolul, őket meg se számoltam. Valószínűleg helytálló állítás, hogy a Hangyász Magyarország leghíresebb nem létező versenyautója. Eredmény a javából!

Hajnal van, és már egy csomóan kérdezitek mindeféle elektronikus formában, Facebooktól emailig, hogy mi van már, hol a diadalmas beszámoló. Nos, barátaim, ezt a történetet előbb az életnek kell megírnia, és csak utána jövök én. És így, hogy hivatalosan is közelebb vagyok már a negyvenhez, mint a harminchoz, megengedhetem magamnak, hogy érzelgős vén faszt játsszak, és elmondjam, hogy marha jól esik, hogy ennyien követitek a Hangyászt és drukkoltok. Hogy megcsináljátok magatoknak mecsboxból, kivágós-hajtogatós papírból, lerajzoljátok tollal, adtok kölcsön szerszámot és tudást, segítetek számolni, gondolkodni és költözködni, és általánosan jó fejek vagytok. Így aztán az a legkevesebb, hogy én meg a végére járok, és addig nem nyugszom, amíg rendes, működő versenyautót nem építünk belőle. Ha ehhez a pokol kénköves tornácán kell csápos emelőt állíttatnom, akkor is. Lucifer, remélem, van nyomatékkulcsod.