Az utolsó 100 napot alaposan be kell osztani. Ezt erősítette meg bennem a múlt péntek, amikor először – és egészen biztosan utoljára – veszekedtünk egy kicsit Adorjánnal. A helyzet az, hogy a dicsőséges áprilisi hadjárat meglehetősen lehangolóan alakult. Ezt a keserű fejleményt a XIX. század episztoláit idézően lírai levelezésben beszéltük meg május elején. Mulasztásokra borult fátyol, viszmajorokon mosolyogtunk bölcs megértéssel, bajtársiasan emlegettük fel, hogy ez bizony egy nehéz műfaj, akármilyen komoly ígéretek is ülnek a felek nyakában. Megszületett az Ítéletnap-visszaszámláló itt a jobb hasábban –»

Ezért aztán múlt hét végén, szembesülve a sokadik nagy nekidurálás látványos eredménytelenségével, úgy éreztem, hogy most azonnal karikára flexelem azt a keveset, ami a Hangyászból megmaradt, bepakolom a Prius csomagterébe, és meg se állok vele hazáig. Olyan hangosan csikorgattam a fogam, hogy a szomszédban a kutyák szűkölve bújtak egymáshoz. Éppen itt tartottam, amikor befutott a mester, hogy átadjon egy időközben elkészített másik autót a tulajdonosának, így egy kis közös kókányolás közben szőrmentén megbeszéltük újfent a dolgokat, amiket talán túl sötéten láttam.

Továbbra is szentül hiszem, hogy a Hangyász jó helyen van. A jelenlegi lakhelyén a kreatív gondolkodás képessége és a műszaki rutin veszi körül, ami ritka és nagyon szerencsés kombó. Hogy miért alakul mégis mindenhol úgy, többedszerre, hogy a feladatok sorában hagyományosan az utolsó helyen találja magát, sokáig nem értettem. Teljesen most sem értem. De van három ötletem.

Az egyik az, hogy sohasem igyekeztem rendes megrendelőként pokollá tenni a kivitelező életét. Nem kérem számon aznap az aznapra megbeszélteket, nem baszdosom a földhöz a sapkámat, ha látom, hogy a heti fejlődés egy az érkezésem előtt három perccel kinyesett vagy odapettyezett vasdarab, vagy mutatóba betolt-kitolt motor. Abból indulok ki, hogy az illető ért ahhoz, amit csinál, a szakértelme alapján szabta meg a feltételeket és a kereteket, és aszerint be is osztja magának az időt. Hogy azért csinálja ő és nem más, mert ő ért hozzá, és szakmai büszkeségből akar pontosan és jól dolgozni, nem azért, mert egy stopperes köcsög minden órában felhívja, hogy megkérdezze, ledolgozódott-e a penzum. Nem akarok mikroszkóppal végigvizsgálni mindent, függőónozni, vízmértékezni, webkamrát és elektromos nyakörvet installálni a műhelyben és a dolgozókon. Ha abból kell kiindulnom, hogy azért dolgozik nekem jól valaki, mert belekényszerítem, és nem azért, mert ettől dagad a mellkasa, (pláne így, hogy negyedmillió látogatásnál tart csak a Hangyász hétfő statisztikája) akkor nem dolgoztatok az illetővel. Ügyfél vagyok, nem műszakvezető. Nem meós.

A másik ötletem az, hogy a Hangyász egyszerűen túl nagy falat, ezért automatikusan hátrasorolódik mindenhez képest. Ahogy kockafejű menedzser barátom szokta mondani űzött tekintettel: a sürgős állandóan megelőzi a fontosat. Nincs az a meló, ami ne tudna elvállalódni és elvégződni szegény döglött Datsun árnyékában, hiszen ott hevert a műhely sarkában már 8 hónapja is, most egy hét csúszásocska miatt igazán nem kell kétségbe esni, nem szalad el. Nyilván senkinek nincs kedve elkergetni az ajtaján kopogtató pénzt csak azért, mert egy másik teendő egy kicsit fogja a port pár méterrel arrébb. A munka megvár, minél nagyobb, annál türelmesebb.

A harmadik ötletem pedig az, hogy amíg nem tudatosítja az ember önmagában és a társaiban a projekt sokrétűségét, a temérdek időigényes apróságot, a szopás ezerszínű horizontjának távlatait, addig a psziché önvédelemből feladatkisebbítő Pató Pál üzemmódban ketyeg, és minden eljövendő napra úgy tekint, mintha száz órából állna. Pedig a jövő, az pont olyan, mint a múlt, csak még nem téptük le a naptárban. Ami hónapokon át nem ment, az nem megy a jövő héten sem, csak ha radikálisan másképp csináljuk. A cigiről se lehet leszokni holnap, csak tegnap. A güzük keveset alszanak, a halogatók viszont rosszul.

Ezért úgy döntöttem, hogy megszívatom magam azzal, hogy elkészítem az ismert világegyetem legkiterjedtebb autóépítési táblázatát. A Hangyász-projekt előmozdításához az egyik legnyomasztóbb és egyben legklasszabb menedzsment eszközhöz folyamodtam, a GANTT diagramhoz. Ennek lényege, hogy minden munkafázist felelős és időpont szerint ábrázol egy nagy időtengelyen, így kellemesen átlátható az egész folyamat a maga tekintélyes méreteiben.

Ahogy ez már lenni szokott, a tábla kitöltése közben eszembe jutott még egy rakás dolog, és rutinból tudom, hogy legalább még 50 elemet mindenestül kifelejtettem. Az is egyértelmű, hogy teljesen hülyén és önkényesen osztottam be az időt, ami ránézésre is irreális, és el is van csúszva. De nem is ez a lényeg, ez itt most mindössze egy helykitöltő, amit aztán majd Adorjánnal és Zolival szépen átnézünk együtt, és a helyére húzogatjuk a dolgokat. Más melóstul, szabadságostul, minden várható váratlan traumástul. Azt akarom, hogy ne kincstári optimizmus alapján becsüljünk, hanem értelmesen. A párhuzamosítható és az egymástól függő folyamatokat helyesen átlátva, az időt optimálisan kihasználva.

Az a tervem, hogy a táblázatba később felviszem majd a korábbi dolgokat is. És a komplett táblát odaadom a köznek, hogy hadd használja bárki kedvére, aki ilyesmibe fog. Természetesen ahány projekt, annyiféle részfeladat és időkeret, de a sok rohadt színes sor arra mindenképpen jó, hogy ne csak homogén rózsaszínben lássuk a jövőt. És mindenki szabadon reszelgetheti a maga példányát.

Tudom, hogy végül lenyomjuk ezt a dögletesen hosszú menetet, és dicsőséges alkotómunkaként sörözünk majd az emléke felett 20 év múlva.

A végtelenbe, és tovább!