A Douglas Adams féle valószínűtlenségi hajtómű egyensen a végtelenbe röptetne minket egy ilyen esemény hallatán: találtunk egy megdöbbentően ép Elnöki Donort.

A Karotta Közlöny hivatalosan köszönetet mond Wick olvasónak és J.F. kollégának, amiért értesítettek, hogy egy távoli Alfa szervizben felbukkant egy ex-libanoni követségi autó, ami kísértetiesen emlékeztet a Gloriára. Másnap megnéztük. Hihetetlen, de ez tényleg egy Datsun 280C, azaz a Gloria rendes limuzintestű változata, valamivel szerényebb felszereltséggel és hagyományos tetőoszlopokkal.

Ráadásul alig rozsdás és teljesen üzemképes, nagyjából végtelenszer jobb állapotban van, mint amilyenben az Elnöki volt a megtalálás napján. Bandi, a tulajdonos Alfa-szerelő lelkesen mesélte, hogy amióta hozzá került, csak keresztben csapatott vele. Ennél kevésbé nyomasztó hírt is hozhatott volna, de mit számít mindez, ha az autó működik, nesztelenül suhan, és az enyém. Muszáj volt megvenni, és bár önálló életet sose élhet majd szegény, de ketten a restaurált Gloriával csak kitartanak az örökkévalóságig.

Másnap elhoztuk. Szegény jó Tomitsu, aki a próbarendszámot hozta, végigasszisztálta az indítási procedúrát, köszönöm, köszönöm. Két óra pusztító didergés sem volt elég ahhoz, hogy mind a 6 hengert állandó munkára kényszerítsük, de már az 5 működővel is mennyei volt vezetni. Pont amilyennek elképzeltem: pinpongasztallal szörfözni egy lágyan hullámzó baracklekvártengeren.

Pihepuha, agyonszervózott pereckormány szálkásra(!) kopott fából, fölényes nyomaték, semmicske teljesítmény, nulla zaj. Imádtam minden másodpercet, még sose élveztem ennyire az utat Indiánékhoz. Náluk aztán mind beültünk, rácsodálkoztunk a teljesen mechanikus, de automatikusan önhangoló és memóriás rádióra, és megrökönyödtünk az 1999-ig vezetett szervizkönyvön. Különösen az els? oldal volt vicces, rajta a kombi, a hard top és a szedán tollrajzával; szürreális volt felismerni, hogy megvan a teljes sorozat.

A Gloria szebben kárpitozott belül, kicsit több extrával, az új szedánban viszont sokkal szebb a kormány és lenyűgözöbb az egyébként formára szinte azonos gyári rádió. Ezeket átrakni nem bűn, olyan, mint kétpetéjű ikrek közt a véradás. Nagyjából. Az viszont nem helyes veterános szemlélet, hogy áttesszük az Elnökire a szedán amerikai lökhárítóját, lámpáit és hűtőmaszkját. De áttesszük, három okból. Egyrészt mert a Gloriáé girbegurba és nehezen javítható. Másrészt mert az amerikai pusztító lökhárító sokkal jobban megvédi a pótolhatatlan többi alkatrészt, mint az esendőbb eredeti, és ez egy gonosz világ. Harmadrészt mert sokkal jobban néz ki.

Így tehát minden műszaki akadály elhárult: ha a sors is úgy akarja, és Indiánék tudnak egy kis időt szorítani a nagy titkos tévés projektjük mellett az Elnökizésre, akkor a május 6-ai youngtimer találkozón végre kikocsizunk az álmélkodó közutakra. Ámen.