Az egész azzal kezdődött, hogy szerkesztőségileg lementünk Újszilvásra, a Sokadik Devils Találkozóra. Újszilvás nagyszerű. Azt nem tudom, hogy estére, amikor már mindenki mindenkit szeret, milyen lehet, de az általunk próbált 3 órányi délutáni mászkálás remek volt. Szép motorok, kedves emberek, semmi ellenszenveskedő kivagyiság. A Kawa magkapta élete első mosását, és - mert nekem is van ám szívem - ezt a meghatározó jelentőségű feladatot meztelen nőkre bíztam. Megyünk máskor is. Az viszont tűrhetetlen megaláztatást jelentett, hogy Cat Monstere és Winkler V-Maxa mögött egyáltalán nem hallottam a Z-t. Pedig szép hangja van, de ez csak süketszobában érvényesül, a ducatinak már pusztán a nyitott kuplungjából jövő, dögcsontok zörgését idéző csattogása elnyomja a Kawát, és akkor még nem beszéltünk az SBK dobokról, vagy a V-Max hörgéséről, amivel Winkler mozgása három budapesti kerületen belül pontosabban belőhető, mint egy GPS-jeladóval. Itt kerül a képbe V-Max Zsolt, a Csévéző utcai forgácsoló-virtuóz. Ő építette át a V-Maxot, és egyrészt gyönyörű munkát végez, nemcsak minőségi, hanem esztétikai értelemben is, másrészt munkavégzés közben csodálatos aforizmákkal ajándékozza meg az embert. A Kawasakiról például ezeket tudtuk meg: - vannak filozófusok, akik szerint kurvából lesz a legjobb feleség, de én azt modom, kutyából nem lesz szalonna - kérdezték tőlem a múltkor, hogy jók-e már a Kawasakik. Hát, figyelj, ha volt már kilenc csajod, aki mind átbaszott, a tizedikben megbizol? Zsolt tehát nem a Kawasakik elkötelezett evangelistája, de ettől még tudja, hogyan kell hangot csinálni. A hőkezelt rozsdamentes csöveket meg akartam tartani, mert Shunji Tanaka, a Miata és a Z1000 formatervezője úgyis jobban tudja, mi a szép. A gyári kupakot levágta a Mester, a légáramlást gátló, felesleges beleket kiszaggatta, beépített egy kevéske perforált lemezt ide-oda, a belső palástot bekente újszülött mókuscickányok véréből és epeváladékából kevert varázsbalzsammal, esztergált négy új kupakot, amitől olyan lett, mint egy gyorsreagálású rakétaüteg, és hívott, hogy vihetem. Kissé bicegve nyitott ajtót, mert megrúgott egy életére törő autót, és eltörte két lábujját. Szenvedélyes ember. A hanggal még ő is elégedett, ahhoz képest, hogy egy szar Kawasaki, szól mint a fene. Száraz, gyors, kíméletlen, alapjáraton tűrhető, a városi életmentő tartományban testes és hangos, fölötte csendesebben rikoltó. Tökéletes, na, ne szépítsük. Zsolt maga is majdnem zseniálisnak nevezte, de aztán a zsen... után elvágta, mert hirtelen eszébe jutott, hogy miről beszél. Winkler is elégedetten tekergette a markolatot. Ami végképp hihetetlen, hogy nincs észlelhető gyengülés sehol, még legalul sem. 4000-nél lett egy kellemes púp, 6000 táján megvan a szokásos szabotálás, aztán úgy elindul, hogy a budapesti utakon képtélenség megmaradni rajta. Pattogva kitépi magát alólam, én meg nyerítve röhögök. Ezt véssék majd a síromra. És, Mama, csak túloztam, igazából szelíd, mint egy beszívott beagle. Azonnal egyértelmű, hogy a kipufogóhang nagyszerű életvédelmi eszköz. Amióta a mobiltelefonálás közben orrot piszkáló, kikapcsolt aggyal autózó kánikuladroidok ingerküszöbét sikerül a Kawának átmorogni, azóta nem húzta rám a kormányt egyetlen vezetés közben pelenkázó kismama sem. Kifejezetten megkönnyebbülök, ha anyámra gondolok, aki egy telefonnal és egy cigivel simán vezet, pedig egyébként minden elképzelhető forgalmi helyzettől retteg. Attól, hogy ilyenkor kilapít, mint kamaszlány a rózsaszirmot, amikor a Margít hídon elgurulok mellette, attól nem. Attól, hogy valaki más, attól igen. Anyám egyébként militáns motorellenes. Gyerekkoromban megmondta, hogy ha megtudja, hogy motorozom, álmomban átvágja a torkom, mert jobb az azonnali gyász, mint a folyamatos rettegés. Kemény asszony. Azóta koffeinon élek, a melatonin csak ábránd. A lényeg azonban most jön. Ma voltam először az új kipufogóval a szerkesztőségben. A rituális 11:30-as ebédjárat során megálltunk a kapu előtt, és demonstráltam a kollégáknak a hangot. 10 másodpercben. Start, vrum, vruuum, vrum, stop. Kati leszólta a végem színét, a Winkler összeszámolta, hogy neki hány köbcentije dolgozik egy csőbe (600) és nekem (250), aztán elmentünk enni. Délutánra a mellékelt levelet celluxozta a Kawára a Névtelen Növénybarát, akinek egyébként igaza van. Vagyis túlnyomórészt igaza van, a torlaszolás marhaság, a járda szélesebb, mint a Champs Elysées, a Kawa mellett Helmuth Kohl ötösikeri is elfértek volna a babakocsijukban. De a zaj tényleg marha idegesítő, én például minden endúrósnak halat tömnék a fülébe, aki olyan kipufogóval jár, ami nem hangos, hanem egyenesen öl. Üllői úti lakosként évekig átkoztam az ilyet, pedig motorozom. Mert mint mindenben, az elmebetegségben is célszerű mértéket tartani, nehogy egyszer Tóta W. Árpád, a szenvedélyes, csendszerető publicista, csonkolja a nyakunk egy fémhuzallal. Motoros testvéreim, előre a lakókönyezet megbékítése felé, én hazajárni eddig is lopakodva szoktam, ezentúl a munkahelyemre is csak üveggyapotba göngyölt motorral fogok. De vajon mi lesz a V-Maxszal és a Ducatival?